Csendes folyópart figurák nélkül. Nyugodt, kiegyensúlyozott fényviszonyok, szélcsend, talán vihar előtti csend. A magára hagyott táj talán ilyen lehet akkor, amikor senki se nézi, amikor senki se járja, amikor senki sem lakja be a természetet. A szürke égbolt tükröződik a vízfelületben és szürkére színezi  azt, de akár fordítva is lehetne; a víz tükröződik a felhőkön és szürkére színezi azokat. A nádas és a vízparti fák találkozása szürke homogén felület előtt olyan plaszticitással hasít a képbe, hogy szinte érezzük a nád éles leveleit a bőrünkön és halljuk a nyárfalevelek suhogását a nyári szélben. A kép mélységét és tájszerűségét a festői eszközök rafinált használata hozza létre az agyunkban. Bár a felső és az alsó képmező ugyanazzal  a szürke árnyalattal, tónusok és árnyékok nélkül kerül megfestésre, a térélmény, a látvány mégis egyértelműen megrajzolódik az elménkben. Varga Zsolt képe látásunk tanult sémáit felhasználva hozza létre képeit, így szembesít minket optikai prekoncepcióinkkal.

[Varga Zsolt: “444205” – akril, fatábla; 42×44 cm, 2015.]