(Magyar) Tour de Hongrie – egy korábbi kiállításunk képeiről

Sorry, this entry is only available in Hungarian. For the sake of viewer convenience, the content is shown below in the alternative language. You may click the link to switch the active language.

Kovács Lehel kétpólusú művei egyrészt nagyvonalúan megfestett szín- és struktúramezők, amelyekbe végletekig pontos, részletezően, hiperrealisztikusan megfestett tárgyak kerülnek. Olykor meghatározott térben, statikusan, máskor imagináriusan lebegve. Mindezt azonban nem szenvtelenül teszi, mint az amerikai hiperrealizmus alkotói, szinte eltávolítva a kép eredeti tárgyától és annak környezetétől, pusztán az optikai leképezésre koncentrálva, hanem törekedve a személyességre, érzelmekre.

Kovács Lehel egy korábban nálunk is kiállított képeiről Muladi Brigitta írt az Új Művészet online verziójában.

A valóság megörökítésének igénye egyidős az emberrel, az egyiptomi sírok vagy a pompeji és a római ásatások is meghökkentően valóságos tájábrázolásokat, csendéleteket, portrékat tártak fel az épületek falain. Kovács Lehel festményei nekem épp ezt a pillanatot idézik fel, amikor rátalálunk egy megkopott, rétegekkel bevon, lebontott, meggyötört felületen az előtűnő képre, egy titokra, amit a falak sokáig hordoztak. A feltárás épp oly intim és aprólékos lehetett, mint amikor Lehel megfest egy-egy színeiben és formáiban pompás, a képen kitüntetett szerepbe kerülő, ámde felettébb banális tárgyat a „műteremsarokban”, egy egész történetet mesél el egyetlen odadobott sporteszközzel, a láb formáját már magán hordozó, elhasznált tornacipővel vagy egy intim ruhadarabbal, a paravánon lógó melltartóval. Témájának egyszerűsége miatt nem lesz a festészet kevésbé magasztos, sőt. Emelkedett hangon szól, éppen a festészetről. Ezek a megidézett tárgyak aztán az önreprezentációt is szolgálják, összeállnak egy életképpé, egy aktív élet mozaikjaiként. A címadások olykor utalnak a tárgy kerettörténetére, amelyben fontossá váltak, máskor csak az egyébként feledésbe merülő pillanatot rögzítik: egy telefon, amely a Csend címet kapta, vagy a levetett nadrág, a Téli este, egy biciklis sisak, ami a Tour de Hongrie címet viseli, vagy az Üzenet, ahol egy falra ragasztott cetlin egy telefonszám áll.

A huszadik század elejétől számos irányzat él egymás mellett, a mágikus realizmus, a Neue Sachlichkeit, a fantasztikus realizmus, a tárgyias izmusok, mint a fotórealizmus, a hiperrealizmus és különböző radikális, brutális realizmusok. Kovács Lehel festészete kezdetben meg sem közelítette a mai „tárgyias látásnak” a módszerét, inkább a nyolcvanas évek magyar realista festészetéhez állt közel. Például Marosvári György, Balogh Gyula, Szakál Ágnes és személyes alkotótársai, a Sensaria alkotóinak képeihez hasonlítván a nagybányai és a Nagybánya utáni alföldi realista vonalhoz kapcsolódott, képein a táj spiritualitása, annak végtelen, fenséges karakterisztikája rajzolódott ki. Talán a nemrégiben elkezdett fragmentális táj, majd a tájban feltűnő alakok és az ember nyomaiként otthagyott tárgyak önálló látványként való felhasználásában fejeződött ki leginkább az a törekvés, ami mostani képeinek már jellemzője.

Közben úgy tűnt, hogy nem érintette meg Birkás Ákos 2000-től festett portrésorozata vagy Lakner László és Csernus Tibor, Szűcs Attila melankolikus konceptuális realizmusa. Mostanáig. Legfrissebb festményei azonban már ahhoz a nonfigurativitást és realizmust egyaránt, egy képen ábrázoló középgenerációs és fiatal festőnemzedékhez tartozik, akik a festészetben használják a személyes jegyeket éppúgy, mint az általánosan érvényes motívumokat, valamint az absztrakciót, a felületképzést és a figurativitást egyenértékűnek gondolják, és a festészet szerepét egyfajta saját történetmesélésként interpretálják.

Legújabb sorozata tehát erőteljesen átalakult, amikor a raszteres, motivális vagy archaikusan strukturált alapfelületekre egyszerű, hétköznapi tárgyakat, személyes jelentéssel bíró, de a titokzatosságot nélkülöző motívumokat kezdett festeni.

Kovács Lehel kétpólusú művei egyrészt nagyvonalúan megfestett szín- és struktúramezők, amelyekbe végletekig pontos, részletezően, hiperrealisztikusan megfestett tárgyak kerülnek. Olykor meghatározott térben, statikusan, máskor imagináriusan lebegve. Mindezt azonban nem szenvtelenül teszi, mint az amerikai hiperrealizmus alkotói, szinte eltávolítva a kép eredeti tárgyától és annak környezetétől, pusztán az optikai leképezésre koncentrálva, hanem törekedve a személyességre, érzelmekre. A megfestett objektek a maguk elhagyatottságukban egyfajta, a művészetben elmerült magányt fejeznek ki, vagy ha távolabbra nézünk, az általános szociális, kulturális környezet sivárságára utalnak.

Ugyanakkor ezek a művek vizuális és tradicionális értelemben szépek, esztétikusak. Ezzel Kovács Lehel nem kevesebbet sugall – minthogy az esztétikát nem tagadja meg, és a művészet fontosságát, szerepét, művelését egyfelől tanárként a festészeti tradíció továbbadásában látja, másfelől a saját egyéni illetve szűk közösségének értékeit közvetíti, egy azonos festői nyelv és tradíció által létrejött, szociális értelemben vett társadalmi csoport nevében, ahol a festészet ontológiai tartalommal bír, vagyis maga az élet.

(a szöveg az Óbudai Kulturális Központban 2016. december 9-én rendezett kiállításmegnyitón elhangzott beszéd szerkesztett változata)

szöveg: Muladi Brigitta

Fotó: Lukács Gabi / Resident Art Budapest

eredeti megjelenés: https://www.ujmuveszet.hu/2017/01/tour-de-hongrie-a-muteremben-kovacs-lehel-kiallitasa/