Archives

Kaszás Konrád (1993, Debrecen) minimalista optikai játékai a kereső vonal mentén kialakuló negatív és pozitív felületek egymásra utaltságát járják újra és újra körül. Kompozíciói láttán a sík mezők érzékelésének sokfélesége tárulkozik fel, amelyben az önmagába visszataláló, a határait feszegető végtelen vonal és a saját percepciójának alávetett befogadó a főszereplő.

Kaszás festményeinek végtelen kiterjedésű hátterét általában egy alaptónus határozza meg, amely egyben a kép hangulatáért is felel. A felületen végighasító autonóm vonal nem csak elválaszt és összeköt, hanem önmagába visszatérve határozott formát teremt, amely egyszerre asszociatív és intuitív módon is közelíthető. Az így születő forma szemlélése során felfedezhetjük, hogy a vonal kiterjedést, plaszticitást, önálló színsávot hoz létre maga körül, és így már nem is vonalként, hanem ’limes’-ként, azaz határként kezd működni. Bár a festői eszközök minimalizálása letisztult, egyértelmű helyzetet teremt, a festmény mégis számos megközelítést tesz lehetővé a befogadó számára.

 

A POST SAJÁT OLDALA >

A Berlinben élő Márton Enikő a Keserü Ilona kolorista festészete által meghatározott pécsi képzőművészeti hagyomány hiteles képviselője és folytatója, aki egyedi látásmódjával ezt a színközpontú festészetet egy sajátos, táji-téri absztrakció dinamikusan alakuló formáin keresztül újítja meg.

Márton Enikő 1980-ban született Fehérgyarmaton. Jelenleg Berlinben él és dolgozik. A Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karának festő szakán diplomázott 2004-ben. Ugyanitt szerzett doktori fokozatot 2015-ben. Mestere: Prof. Somody Péter

Márton festészetében a harsány színek finom tónusátmenetei alakítják ki a folyamatos változás érzetét keltő haptikus formákat, melyek részletei táji elemeket – dombot, horizontot, sziklát, vízpartot – idéznek, és így a látvány absztrakciójaként is értelmezhetők. Ez az absztrakció azonban egyre kevesebb szálon kötődik a látható világ elemeihez, és egyre inkább saját, festői megoldásaiból építkező, immanens törvényszerűségeinek engedelmeskedik. Ebben, a fizika törvényeit figyelmen kívül hagyó világban a virtuális terek látásmódja érvényesül, amely a monitorok fénnyel telített, ragyogó színeivel keveredve pszichedelikus látomásokat idéz.

>> portfólió

 

A POST SAJÁT OLDALA >

Benkő Barnabás (1994) képeinek egyik legfontosabb motívuma az elrejtés, a kitakarás, a meg-nem-mutatás gesztusa. Inspirációs forrása pedig a klasszikus értelemben vett street art és a informel irányzatok. A párhuzamos sávokkal tagolt képfelületek több egymást fedő, kitakaró rétegből épülnek fel, melyek eltérő mélységek illúzióját keltik. Olyan érzésünk van, mintha az eredeti látványt később egy újabb réteggel fedték volna le, így az alatta lévő már csak részben lenne hozzáférhető. A háttérből előbukkanó vad ecset-, és spray-nyomok a térrel együtt az idő dimenziója felé is megnyitják az értelmezés tartományát; a múlt eseményeinek vizuális nyomait mintha nem is egy, hanem számos ismeretlen kéz festette volna, más-más időben egymásra rakódó rétegeket képezve a felületen. A látvány ezen aspektusa a szétgraffitizett gyárkerítések, külvárosi betonfalak és foszlott vakolatú tűzfalakon megjelenő tagek, gesztusok, jelek egymással konkuráló látványát hitelesen idézi. Ebben a vizuális kavalkádban tesz némi rendet az a párhuzamos sávokból épülő rács, amely egyfelől elválik az alatta rejlő rétegtől, másfelől azonban színében és felvett mintáiban mégiscsak szerves részévé válik a látványnak; beépül a kép eredeti, geszturális rendszerébe. – Schneller János

A POST SAJÁT OLDALA >

Marosi Panni enteriőrjeit ismerős bútorok, meleg színű minták és esztétikus használati tárgyak látványa teszi elsőre otthonossá. Hosszabb szemlélődést követően azonban a térbeli viszonyulások és arányok szándékos tisztázatlansága, a képlékeny formák cseppfolyós tánca pszichedelikus, belső utazáshoz társuló látomással teszik hasonlóvá a képeket. A magas fokú realitásigénnyel megfigyelt és érzéki ecsetkezeléssel megfestett részletek nem állnak össze valamiféle hiperrealista összképpé, hanem a látomások, az álmok, a tudatalatti élmények szürrealista látványvilágának jegyeit hordozó meseszerű kifestőkönyvvé alakulnak. Ezt az értelmezést erősítik a színpadszerű, pszichoterápiás rendelők erőltetett otthonosságát idéző szobabelsők elrendezése, melyben múltunk vizuális kultúrájának és formatervezésének becses darabjai, kollektív emlékezetünkbe égett tartozékaiként, gyermekkorunk idealizált idejébe repítenek. Képein gyakorta ismerhetünk fel a művész által nagyra tartott alkotók műveiből apró idézeteket. A klasszikus „kép a képben” jeleneteket, vagy akár konkrét kompozíciós megoldásokat is észrevehetünk, többek közt a metafizikus festészetet alapító Giorgio de Chirico sokszor színpadszerű kompozícióiból. Az így születőa szürrealista enteriőrbe invitál minket a művész, hogy a saját múltunkon eltöprengve süllyedjünk abba a relaxált állapotba, amelyben a festmény hatására születő asszociációk és ötletek szabadon áramolhatnak az elménkben.

Marosi Panni 1994-ben született Budapesten. 2009-től a Kisképző festő szakos diákja volt, Sinkó István osztályában. Később felvételt nyert a Pécsi Tudományegyetem Festőművész szakára, Somody Péter osztályába. Közben számos csoportos kiállításon vett részt, például Budapesten, Pécsen és Székesfehérváron. 2018-2019-es őszi szemesztert Portugáliában töltötte, Erasmus ösztöndíjjal. 2016-tól minden évben részt vett különböző művésztelepeken. 2018-ban Unilever művészeti-díjas lett. 2020-ban szerezte meg mesterdiplomáját. 2021-ben az ECHO II. rezidenciaprogram kapcsán két hónapot töltött el egy apró észak-macedóniai faluban, a Prespa-tó partján. Később két csoportos kiállítást valósított meg, Szkopjéban és Bitolában. Az elmúlt években több külföldi kiállításon is szerepelt munkáival. Többek között Koszovóban, Ausztriában és Csehországban is. Jelenleg Budapesten él, műterme a Nyolcésfél Inspirációs Övezetben található.

>> portfólió

A POST SAJÁT OLDALA >

Stark Attila teljesen új tematikájú képei továbbra is őrzik a képregényszerű látásmódot; a harsány, tiszta színekkel festett, stilizált figurák magukon viselik alkotójuk összetéveszthetetlenül bumfordi, játékos világát. A KuloCity óta ismerős grafikus festészet stílusa visszaköszön a legújabb, „bukolikus” témájú képeken, amelyeken Stark közel tíz éve tartó természetjáró szenvedélyének szereplői és helyszínei láthatók. Az erdei séták során tudományos igénnyel összegyűjtött és külön Instagram-oldalon katalogizált növények, gombák és állatok mesés átiratai népesítik be festményeit, akárcsak a korábban mindenhol megjelenő majmok és kutyák. A különbség ugyanakkor hamar láthatóvá válik. Míg a korábbi festményeken a tér és az arányok tetszőlegesen váltakoznak és falfirkához hasonlóan jelennek meg egyazon képen, az újabb erdei tájak egységes arányaikkal, ha mégoly mesebelien is, de valódi tájként értelmeződnek. Hogy a két világ mikor és milyen formában tud találkozni Stark művein, arra az alábbi képek adnak választ.

Amiről még beszélni kell e művek kapcsán, mert átsüt rajtuk, az pedig az a komplett életérzés, amelyet hívjunk undergroundnak. Ha valakinek a pályája a független képregények világából indul, egzisztenciális okokból klubok flyereit, együttesek lemezborítóit rajzolja és festi, aktív street-artos volt, és olyan szavakat használ munkáin, melyek szubkultúrákat idéznek, az egyrészt egy szabad vizualitás és művészi felfogásmód hatása alatt áll, másrészt pedig akkor tud csak sikeres lenni, ha maga is részese, átélője, szimpatizánsa egy független zenei világnak. – Petrányi Zsolt

Ez a festői nyelv egyébként jól felismerhető a rétegzettségéből is: míg az alsót inkább a festészeti, addig a felsőt a grafikai minőségek határozzák meg. Miután felkerültek a nagy, pasztózus gesztusok, Stark vékonyabb ecsethez vagy olajkrétához, esetleg tollhoz, lakkfilchez nyúl, amivel újabb és újabb layerekkel gazdagítja a kompozíciót, részletekkel, rajzos elemekkel sűríti azt. És bár mellérendelően illeszti egymás mellé ezeket az alakokat, azok végül mégis valamiféle összefüggést adnak ki, és ezáltal megszületik egy narratíva a néző fejében. – Kocsis Katica

A POST SAJÁT OLDALA >

Hortobágyi festészetében két egymással vetélkedő festői látásmód találkozik; egyrészt a II. világháborút követő francia hagyomány festői néven ismert csoport lírai vagy motívumrejtő absztrakciója, amelyben a látvány absztrakciója és az egymásba átható formák a szubsztanciális egysége teljes képfelületet beborító színes festéknyalábok rendeződésében ölt testet. E látásmód a Zuglói Kör örökségeként, a hatvanas évektől kezdődően a teljes életművön érezhető. Egy másik műtárgycsoport a kalligráfia, az automatizmus és a gesztusfestészet határvidékén helyezhető el.

Hortobágyi Endre 1957-től 1961-ig a Képző- és Iparművészeti Gimnáziumban tanult. Türk Péter osztálytársa volt, Göllner Miklós, Benedek Jenő és Basilides Sándor tanították. A gimnázium után többször felvételizett a Képzőművészeti Főiskolára, de jelentkezéseit, politikai okokból többször visszautasították. 1962-ben csatlakozott a Molnár Sándor vezette Zuglói Körhöz. A csoport lefordította és megvitatta a modern nemzetközi művészet számos forrásművét.
1963-ban az elsők között rendezett önálló műteremkiállítást Petrigalla Pál lakásán. Ezt követően a Zuglói Kör tagjaival szerepelt az ÚT ’66 és az Ady Endre Művelődési Központban megrendezett tárlaton. A két kiállítást később betiltották. A Zuglói Kör 1968-as felbomlása után más művészeti csoportosuláshoz nem csatlakozott.
A ’70-es években elszigetelődött és szinte remeteként alkotott Hűvösvölgyben, erdő széli otthonában. 1973-ban többedmagával kiállított a Balatonboglári Kápolnatárlaton, azonban ezt követően több mint tíz évig visszavonultan élt, kiállítása nem volt. 1975-től 1983-ig a Budapesti Közért Vállalatnál helyezkedett el grafikusként és kirakatrendezőként: saját sablon alapján ártáblákat készített. 1978-ban Párizsba utazott, amiért a szüleitől megörökölt telket Nagykovácsiban eladta. 1985 és 1990 között a Hotel Buda Pentában éjszakai mosogatóként kereste meg a vászonra valót.
1985-ben a fiatal művészettörténész, Andrási Gábor szervezett számára önálló kiállítást az Óbuda Galériában. Hosszú évek után ez volt az első nyilvános szereplése. 1990-ben a Fészek Klub Herman Termében megrendezett Invenciók című kiállítás után találkozott Vörösváry Ákos műgyűjtővel, aki pártfogásába vette. Vásárlásai révén főállású festőként tudott tevékenykedni 90-es években, és felkészülhetett az Ernst Múzeumban az 1996-ban megrendezett önálló életmű-kiállításra. Utolsó kiállítását a Színyei Szalonban rendezte Sinkovits Péter, 1998-ban. Ugyanebben az évben hunyt el hűvösvölgyi otthonában.

A POST SAJÁT OLDALA >

A Juhász képein lassan két évtizede számtalan méretben, színváltozatban és mennyiségben megjelenő ovális forma evolúciója jelenleg a konkrét kontúrok elvesztésével a feloldódás felé tart, bár a szinte monomániásnak nevezhető ismétlések során végbement alak- és színváltozatok között egyfajta ciklikusság is megfigyelhető. Az általában szabályos raszterbe rendeződő alakzatok sorokat és oszlopokat képezve a felület síkját a végtelen felé nyitják meg, amit a vászon széle által kettévágott formák és az így megszakított sorozat befejezetlensége és befejezhetetlensége érzékeltet a leginkább. Ezt a végtelenségérzetet erősíti az ismétlődő, de soha meg nem ismételhető forma variánsaiban rejlő, végtelen számú lehetőség tudatosítása. Juhász képei a végtelen felfoghatatlan fogalmát képileg érzékeltetik; minden egyes kép ennek a végtelen szőttesnek egy-egy darabját tárja fel előttünk.

A POST SAJÁT OLDALA >

„A Kitin-szériám feleleveníti sanyarú gyermekkorom, amikor nem juthattam hozzá drága, nyugati játékfigurákhoz, ezért szerény eszközeimmel kénytelen voltam elkészíteni őket egymagam. Ez a gesztus főleg a harmadik világban még nagyon is él, bár manapság ironikus módon éppen arrafelé gyártják őket. Mivel a tárgyalt projekt alapanyaga nem más, mint thaiföldi bogarak, rovarok, ezért belehelyezkedtem egy thai kisfiú lelki gyötrelmébe: mivel nem kaphatom meg a népszerű transzformersz játékfigurákat, kisétálok a kertbe (a dzsungelbe), és bogarakból összetákolok valami látszólag hasonlót. A vicc az, hogy eme performansz során az eredmény rendelkezik azokkal az esztétikai, megjelenésbeli minőséggel, mint a popkulturális mintái, amelyeknek megalkotásuk módja, és tulajdonképpeni lényegük – business, konzumizmus, marketing, giccs, Holylywood… – szöges ellentétben áll a kicsiny szobrok esszenciájával, úgymint: természet, kézművesség, kötetlen fantázia, teremtés, tisztelet…”

A test elmúlásának és a megőrzésének kettősségében kibontakozó, egyszerre mimetikus és tudományos-fantasztikus műtárgyak önmagukat reprezentáló anyagokból születnek, melyek így a művészet és az élet határmezsgyéjén helyezhetők el. Tudomány, fantázia, popkultúra és szexualitás keverednek az elsőre olykor bizarr látványban, mintha egy őrült preparátor, egy játszadozó kamasz, vagy a vonatok helyett élőlényeket modellező hús-fetisiszta műhelyébe léptünk volna. Szöllősi Géza (1975) műveiben a hús valóban hús, a szőr szőr, a kitin pedig valóban kitin. Mindez némi nyugtalansággal vegyes kíváncsisággal tölti el az észrevétlenül voyeurré váló nézőt. – Schneller János

A POST SAJÁT OLDALA >

Ronga képein a tájban mozgó ember és a végtelen táj egymás relációjában válik csak értelmezhetővé, hiszen a homogén színfelület, csak a rajta megjelenő emberi figurák által válik tájjá, míg a tömeg miniatűr emberkéi a mögöttük feszülő színfelület és a rajta képződő vetett árnyékok révén válnak csak érzésekkel teli figurákká, egy-egy ismeretlen történetté. A képek egyszerre szólnak a táj végletekig redukált absztrakciójáról és a staffázs posztmodern újraértelmezésének lehetőségeiről. Hiszen az izolált csoportokba verődő alakok viszonyítási pontok nélkül olyan hatást keltenek, mintha egy virtuális térszimulátor homogén felületén mozognának − egy olyan univerzumban, ahol az uniformizált tér minden irányban végtelenül tágul. Így az irányvesztés, az inerciarendszer nélküli végtelen tér, a semleges, mindent beborító egyszínűségből fakadó szorongás feloldódik a látszólag könnyed dekorativitásban.

„Végy egy színteret, töltsd meg apró emberekkel, akik mind a saját útjukat járják − képeimen az emberek és a terek sajátos ritmusokba rendeződnek, a mozgás, a fény és a létezés élményét közvetítik nézőik számára.”

A POST SAJÁT OLDALA >

Akárcsak az üvöltés, a sóhaj, a lihegés, a nevetés: a beszéd szempontjából formátlan közlések, mégis a verbális kommunikáció legerősebb érzelmi töltéssel rendelkező hangjai, hasonlóan Bánki nonfiguratív kifejezésmódja az indulat közvetlen – tulajdonképpen formátlan – artikulációja.

A formátlanság, a túlburjánzás, a zaklatott mozdulatok átvágják a képek kereteit, hiába a festő minden próbálkozása arra nézve, hogy az indulatokat keretek közé szorítsa.

Így a képek egy nagyobb egész részeiként is értelmezhetők, olyan képkivágatokként, amelyek egy hálózat egy-egy látható részleteként adnak bepillantást egy olyan világba, ahol vizuálisan minden összekapcsolódik, mint az idegrendszer pályái. Függetlenül attól, hogy a művész vízszintesen vagy függőlegesen hozza létre őket, megfestésük során birtokba veszik a műterem teljes felületét, olyan – Bánki terminológiáját használva – pszichikai teret hozva létre, amelyben festő és befogadó találkozhat és egyaránt otthonosan érezheti magát.

Bánki képei a levegő közegében bomlanak ki, kapcsolatban vannak a tűzzel, a füsttel és a lélekkel, és mindennel, ami képlékeny, formátlan. Látványviláguk dinamikus, állandó mozgásban van, akárcsak a zene, összességében befejezetlennek hatnak, a szemünk előtt bomlanak ki, idejük így mindig a jelen.

/részletek Schneller János szövegéből, mely Bánki Ákos Lélekvirágok című kiállításának megnyitójaként hangzott el a Miskolci Galéria Rákóczi-házban, 2019. február 21-én/

>> portfólió

A POST SAJÁT OLDALA >

Stefan Osnowski hosszú évek óta foglalkozik a fametszet újszerű felhasználásával és a technika nyújtotta lehetőségek kiaknázásával. A táblakép méretűre nagyított metszetek elkészítésekor kizárólag a horizontális barázdák szélességének és mélységének variálásával, valamint a vonalhálózat sűrűségének változtatásával hoz létre különböző tónusértékeket úgy, hogy végig monokróm világban marad. Nyomtatási technikája is eltér a megszokottól, hiszen nem nyomdai prést használ a sokszorosításhoz, hanem egy tenyérnyi üveglencse segítségével manuálisan dörzsöli át a festéket a papírra, megőrizve ezzel a széria minden darabjának látszólagos egyediségét. A fizikai kontaktus, a kézi megmunkálás éppúgy része a koncepciónak, ahogy a témagyűjtés vagy a médium választása. Osnowski művei az átkelés, az áthaladás, a mozgás élménye közben tapasztalt benyomások rögzítéseként jönnek létre. A személyes élmények megélésének pillanatnyisága ellentétben áll az alkotás lassú, szinte meditatív folyamatával. A digitálisan rögzített pillanatkép fragmentált látványa és a fametszet szokatlan felhasználása együtt egészen sajátságos vizuális élményt eredményez.

>> CV • PASSAGE KATALÓGUS • PORTFÓLIÓ

A POST SAJÁT OLDALA >

Az ókori archihtektúrák és a reneszánsz kertek időtlenségét festő Kondor Attila legújabb művein festményeit bemozgatva olyan időben kibomló festmény-animációkat hoz létre, amelyek a vászon felületét bejáró tekintet egy lehetséges útját járják be. Az időben kibomló művek tekinthetők a meditációnak teret adó alkotásoknak, melyek segítenek a festmények befogadásában és azokon keresztül a mindennapi időből való kilépésben.

>> CV • PORTFÓLIÓ

A POST SAJÁT OLDALA >

A minden kategóriából kilógó Braun András (1967-2015) festészetében egyszerre vannak jelen az op-art formai megoldásai, a pop art hirdetéseket kiragadó, a fogyasztói társadalom motívumait multiplikáló technikája és az a fajta ornamens-szerű díszítőkedv, amely a motívumokat szinte organikus formaképzéssel felfűzve hoz létre semmihez sem hasonlítható négyzetes formátumú és legtöbbször nagyméretű képeket. Az egy-egy fő motívumot sokszorozó képek technikája nem egységes, hiszen alkotás közben a művész egyszerre használ tapétaragasztót, akrilt, olajat, ragasztást és előre gyártott mintákat. Az összhatás: kavargó, vad, erőteljes és magávalragadó profán mandalák, melyek hipnotikusan vonzzák a néző tekintetét. Braun András 2015-ben váratlan hirtelenséggel elhunyt.

Braun András motívumai között több visszatérő vizuális elemet is felfedezhetünk; gyakoriak a koncentrikus, vagy egymásba átható körformák, a gömbök, a szem retinahártyáját, vagy sejteket idéző formák, melyek többnyire dinamikus, mozgás érzetét keltő organikus kompozícióban kapcsolódnak. A középpont vagy több centrum körül keringő, azokból kifejlődő motívumok, annak ellenére, hogy legtöbbször az emberi tervezés eredményeként születő szabályos formák, mégsem a konstruktív képszerkesztés szabályai szerint, hanem leginkább természetes folyamatok (fraktálok) szabályszerűségét követve rendeződnek és fejlődnek ki a szemünk előtt. Az emberi elme alkotta formák természeti formákként kezdenek viselkedni; a műalkotás, a tervezett forma mintha a természet organikus formáinak szabályszerűségeit átvéve magától fejlődne, burjánzana, szaporodna tovább. Ahogy a minket körülvevő vizuális képi dömping is folyamatos (már-már organikus) alakulásban és hatásrendszerben szinte önálló életre kel, úgy kezdi el élni saját életét egy-egy Braun által komponált formarendszer. Egyszerre érezzük bennük a mikrovilág (sejtek, szirmok, baktériumok) és a makrokozmosz (bolygók, galaxisok, naprendszerek) jelenlétét és arányait.

>> CV • PORTFÓLIÓ

A POST SAJÁT OLDALA >